A diófa vízigénye

Előző bejegyzéseim egyikében már kitértem arra, hogy a diófa kifejezetten vízigényes növény, amely a hazai klíma viszonyok között 800-1000 mm csapadékot igényel évente. Amiről azonban nem volt szó, hogy a dió tavasztól késő nyárig igényli a legtöbb csapadékot, amikor hazánkban általában meleg és szárazság van.

Az első csapadékigényes időszak a május vége és a június eleje, amikor a következő év termőrügy kezdeményei alakulnak ki, tehát az ilyen időszakban való csapadék ellátottsággal a következő év biztonságos terméshozamának kedvezhetünk.

Ezt az időszakot követi a június eleje-közepe, amikor a dió csonthéja alakul ki, ha ekkor jó a csapadék ellátottság, akkor jó esély van arra, hogy méretes, piacos diónak legyen.

Végül a következő időszak a július vége és az augusztus, amikor a bél fejlődik ki a remélhetőleg megfelelő méretű csonthéjban, így az ebben időszakban kapott csapadékot a diófa nagy bélmennyiséggel hálja meg.

Hazai viszonyok között ritkán fordul elő, hogy a késő tavasz és a nyár kellően csapadékos legyen, ezért a diófa vízigényét locsolással kell kielégíteni. A véleményem szerint aszályos időszakban ez legalább havi egy jelentős beöntözést jelent. Nekünk nem áll módunkban csepegtetős rendszert kiépíteni, ezért úgy tervezzük, hogy száraz időszakban diófánként havonta 100-200 liter vízzel segítjük elő a megfelelő csapadék ellátottságot. Tehát a diófa (de ez igaz lehet bármilyen gyümölcsfára) esetében nem a sokszor kevés locsolás, hanem a kevésszer sok víz kilocsolás elvét javasoljuk követni.

A fenti időszakok mellett a diófa vízigényét akkor tudjuk hatékonyan kielégíteni, ha megfelelő időben elvégzett talajmunkával gondoskodunk arról, hogy a lehulló csapadék bejusson a talajba, majd a talaj lezárásával gondolkodunk arról, hogy ne jusson ki onnan. Ehhez hozzátartozik még, hogy kerüljünk mindenféle felesleges talajmunkát (főleg aszályos időszakban), mert a talaj forgatása, megnyitása mindig jelentős vízveszteséggel jár.

Esetünkben nem volt még példa arra, hogy a talajvíz olyan magasan állna, hogy belvizes lenne a terület, de a megfelelő csapadék ellátottság mellett a legfontosabb arról gondoskodni, hogy a diófa ne álljon a vízben. Ezt legnyilvánvalóbban úgy tudjuk elkerülni, hogy nem ültetjük belvíz veszélyes területre a diónkat, vagy ha így történt, akkor megfelelő árokrendszerrel kell gondoskodni a víz elvezetéséről.

Korábban is leírtam, hogy a dió fejlődésére a megfelelő vízellátottsága hat ki leginkább, hiszen a víz elengedhetetlen feltétele a talajban lévő tápanyagok felvételének. Éppen ezért különösen a vegetációs időszakban hozzá kell juttatni a diót egy kis plusz vízhez a rendszeres, jó minőségű és jó mennyiségű termés elérése érdekében.

Az első nagy munka: a diófák ültetése

A diófák ültetését nagy várakozás előzte meg, mert már 2015 tavaszán eldöntöttük, hogy elültetjük a diófákat. Tavasszal még kukorica volt vetve a fák helyére, de mi már a zöldellő kukorica sorok helyett a két szép sor diós kertünket láttuk.

Mivel bőven volt időnk megtervezni az ültetést, jutott elég időnk arra, hogy kiválasszuk a megfelelő faiskolát, ahonnan megrendelhetjük a diófákat. Mi végül a debreceni Molnár Faiskola mellett döntöttünk, mert egyrészt csak jókat hallottunk róluk, másrészt a környéken van kapcsolatom, akik segített elhozni a Milotai dió csemetéket.

Ősszel aztán végre megtörtént a kukorica learatása, szárvágózása, valamint a talaj előkészítése - tárcsázása, így már minden adott volt, hogy elültessük a diófákat, amelyhez 10x6 méteres térállásban kézi munkával megástuk a gödröket, amelyek 50x50 centiméteresek és 60 centiméter mélyek voltak. A gödrök aljába 10 liter érlelt szarvasmarha tárgya jutott, amelyre 10 liter föld került, és ezután jöhetett a fák behelyezése.

Az előkészített gödörbe beállítottuk a fákat, a kiásott föld felét beszórtuk a gödörbe, majd próbáltuk úgy igazítani a suhángot, hogy a szemzés néhány centiméterrel a talaj szintje felett legyen. Ezután alaposan beöntöztük, vagy ahogy mondani szokták iszapoltuk a gödröt, majd jött a föld második fele. Miután minden földet visszapakoltunk, óvatosan megtapostuk a talajt, hogy kellően tömör legyen. Végül újra alaposan beöntöztük a fákat, amelyekhez egy tányért alakítottunk ki.
 

Az ültetésénél odafigyeltünk arra, hogy az átvételt követő napon elültessük a fákat, mert szerettünk volna odafigyelni arra, hogy a fák jó kondícióban maradjanak. Tehát az átvétel napján ástunk, és másnap ültettünk - estére a fák gyökereit vizes homokkal takartuk le.

Az ültetés másik fontos eleme a víz volt, de szerencsére az ültetés előtti hetekben sok csapadék esett, így az egyébként homokos talaj nagyon jó állapotban volt. Egyébként ahogy írtam, az ültetéskor nagyon odafigyeltünk az iszapolásra, vagyis a fák alapos beöntözésére. Azóta sem öntöztünk, mert az ősz kellően csapadékos volt, a természet mindent megoldott helyettünk.

A fák gyökeréhez nem nyúltunk, nem metszettük azokat vissza, mert úgy láttuk, hogy nagyon jó kondícióban vannak. Magát a suhángot sem metszettük vissza, mert azon a véleményen vagyunk, hogy az első évben a visszametszéssel nem akarjuk a fák oldalhajtását elősegíteni, helyette inkább a gyökerek erősödjenek.

Starternek, mint írtam érett szarvasmarha tárágyát használunk, mert úgy gondoltuk hogy az elég lesz a csemeték indulásához. Ezen a téren azt a tanácsot kaptam, hogy az első években a diófák megfelelő vízellátásáról kell gondoskodni, mert az egyrészt javítja a tápanyagok eljutását és felvételét, másrészt a nagy vízigényű diófa megeredéséhez inkább a megfelelő mennyiségű vízről kell gondoskodni, mintsem a túlzott tápanyag pótlásról. Egyéb hormonok, műtrágyák használata szóba sem került, és ezt a jövőben is tartani fogjuk: amíg lesz elegendő szerves trágyánk, addig műtrágyát legfeljebb csak kiegészítő tápanyag pótlásra használunk.

Összesen 82 db diófa lett elültetve, ebből 80 db Milotai dió (Milotai M10) és 2 db Alsószentiváni 117 dió, amelyet porzófának használunk, ezután türelmetlenül várjuk a tavaszt, a tavaszi munkákat és az őszi munkánk eredményét.